A tengerentúli közéletet figyelve gyakran eszébe jut az embernek, hogy mégis mi a fene bajuk van az amerikaiaknak(avagy: na tessék, ebből is látszik, milyen hülyék ezek az amerikaiak). Az értetlenségre okot adó események listája tulajdonképpen végtelen, szóval én inkább csak egy idei történést vizsgálva fejteném ki a véleményemet arról, hogy a mi is a probléma -az általam egyébként nagyon tisztelt és érdekesnek tartott- amerikai politikai rendszerrel a 21. században.

Gondolom, néhányan olvastatok arról, hogy január 20.-a és 22.-e között leállt a szövetségi állam az USA-ban. Az ilyen „shutdown”-ok esetén az állam elfogadott központi költségvetés hiányában tulajdonképpen befagyasztja a működését: a fontosabb intézményeken kívül az állami hivatalok a leállás ideje alatt nem nyitnak ki, az állami alkalmazottak nem kapják meg a fizetésüket időben. Amellett, hogy egy ilyen leállás rengeteg pénzébe kerül az államnak, nagyon pontosan megmutatja, hogy a két nagy politikai formáció- a Demokrata Párt és a Republikánus Párt- uralta közélet milyen komoly problémákkal küszködik: a stabil kétpártrendszer működéséhez elengedhetetlen kompromisszumkészség mennyire hiányzik a mai politikusokból.

Az elmúlt négy évben ez volt a második leállás. Mind a kettő bemutatta, mi is a legfőbb gond a Kongresszust irányító két nagy párttal. Az első shutdown 2013-ban volt, amikor a Fehér Házban és a Szenátusban a demokraták irányítottak, míg a Képviselőházban a republikánusok voltak többségben. Az akkori ellenzék nem bírta elviselni, hogy Barack Obama, ez a szélsőséges, „kenyai kommunista”(ahogy tüntetéseken akkoriban nevezték) megpróbált változtatni a nevetségesen rosszul működő egészségügyi rendszeren.  Nem tudták elviselni, hogy ez a liberális, idealista(aki 150 évvel ezelőtt maximum gyapotot szedhetett volna valahol Dél-Karolinában) egészségbiztosítást akar adni annak a több tízmillió amerikainak, akik a legalapvetőbb orvosi ellátást sem tudják kifizetni. Mert az ingyenes orvosi ellátás -amit olyan európai országokban is bevezettek, akiknek az éves GDP-jét az USA tizedmásodpercek alatt termeli ki- nyilvánvalóan egy szocialista találmány, ami ráadásul totálisan alkotmányellenes is. Úgyhogy a republikánus oldal teljes offenzívába kezdett az elnök neve után Obamacare-ként elhíresülő törvénycsomag ellen, mindenféle tüntetéseket szerveztek, megtámadták a Legfelsőbb Bíróságon. De tervük sajnos nem sikerült, úgyhogy 2013-ban úgy döntöttek, inkább nem szavazzák meg a költségvetést, ha az finanszírozni merészeli az Obamacare-t. Ennek hála a központi kormányzat 16 napra leállt, nem nyitottak ki a nemzeti parkok, a katonák fizetés nélkül védték a hazát, a főváros, Washington D.C.  szegényebb lakói pedig nem jutottak hozzá az egészségügyi támogatásokhoz. Úgyhogy a republikánusok makacsságát leginkább az amerikai polgárok szívták meg és nem Obama. Reagen elnöksége óta a jobboldalon megkérdőjelezhetetlen az a filozófia, ami szerint a problémák forrása maga az állam, ami akadályozza a piac működését- a megoldás pedig a költekezés visszafogása és a szociális rendszer leépítése. A törvénycsomag ellenzői pedig erre hivatkozva szavaztak a törvény ellen. Az Obamacare-valóban nem volt mentes a hibáktól, de a támogatása elleni legfőbb érv az volt, hogy nem felel meg a jobboldal ideológiájának.

De ne gondoljuk azt, hogy a Demokraták sokkal felnőttesebben gondolkodnának. Idén januárban azért nem voltak hajlandók megszavazni a költségvetést, mert az nem finanszírozta volna azt a programot, aminek a keretein belül 800.000 illegális bevándorló kapott tartózkodási engedélyt. Ezeknek az embereknek -akik még gyermekként lépték át illegálisan az amerikai határt- az Obama-kormányzat engedélyezte, hogy az USA-ban maradhassanak, ám Donald Trump tavaly kijelentette, hogy ha a Kongresszus nem rendezi ezeknek a dreamereknek nevezett bevándorlóknak a helyzetét, akkor el kell hagyniuk az országot. A demokratákból rögtön előjött a jóságos Teréz anya, és politikájuk középpontjába tették ennek a pár százezer embernek a védelmét, akik mellett még akkor is kitartanak, ha közben meg kell bénítaniuk a teljes kormányzatot. Arra hivatkoztak, hogy a dreamerek deportálása szembe megy a befogadó és multikulturális Amerika elveivel, hiszen ezt az országot is olyan bevándorlók építettek fel, akik a szegénység és az üldöztetés elől menekültek az Újvilágba.

 Az utóbbi években a demokraták leginkább egy társadalmi csoportra összpontosítottak: az etnikai és más kisebbségekre. Ezeknek az embereknek valóban gyakran kell szembenézniük a többség előítéletével és kirekesztéssel( elég csak a feketék szegregációjára gondolni), és sok populista politikus az ellenük való uszítással kíván hatalomra jutni. Tehát valóban fontos beszélni az őket érintő problémákról.

Csakhogy a demokraták mára már az amerikaiak többségének a kárára kampányolnak a kisebbségek jogaiért. A nagy nyitottság, LMBTQ-barátság közben a mindennapi problémákról egyre kevesebb szó esik. Egy demokrata politikusnál már nem az a fontos, hogy harcoljon a bérből és fizetésből élőkért, hogy küzdjön a vagyoni egyenlőtlenség és a szegénység ellen, hogy fellépjen a kapzsi Wall Street szabályozásért. Nem, a 21. századi demokrata Pride-on vonul és spanyolul szól a latin-amerikai származású választókhoz( aminél kevés szánalmasabb dolog van). És azzal, hogy kihangsúlyozzák az olyan tulajdonságokat, mint a szexuális identitás vagy a származás, azt érik el, hogy ezek az emberek sosem lehetnek teljes értékű tagjai a társadalomnak, ők elsősorban nem amerikaiak, hanem melegek, feketék és latinók lesznek. Pedig pont az tette naggyá Amerikát, hogy nem az volt a fontos, hogy honnan jöttél, miben hiszel, kit szeretsz, hanem az, hogy itt élsz, ezért az országért dolgozol és az identitásoddal hozzáteszel ehhez a nagy olvasztótégelyhez. Egy bostoni meleget, egy baltimore-i feketét és egy los angeles-i latinót ugyanazok a problémák foglalkoztatják, mint egy georgai veteránt vagy egy michigani gyári munkást. A hatalmas vagyoni egyenlőtlenség, a megszűnő munkahelyek, az elharapódzó fegyveres erőszak, stb. Ám a demokraták ennek a felismerése helyett inkább belesüppedtek ebbe a nevetséges identitáspolitikába, ami végső soron csak elidegeníti az embereket a szebb napokat is megélt párttól.

 Az emberek elégedetlenek, és ezt a republikánusok jobban ki tudták használni. Azt hirdették, hogy a Demokraták elfordultak a mindennapi emberektől, nem érdekli őket a gazdaság, a munkahelyek, csak a környezetvédelem és a bevándorlók. A 2010-es időközi választások után az olyan kék államok, mint Michigan, Wisconsin és Pennsylvania sorra váltak "vörössé". Az új republikánus képviselők és kormányzók hozzákezdtek a jóléti rendszer visszavágásához és hatalmukat a szakszervezetek ellehetetlenítésével és a kongresszusi körzetek nekik kedvező átrajzolásával stabilizálták.

A demokraták nem érezték a probléma a súlyát. Így hát 2016-ban a hatalmas tömegeket megmozgató, a vagyoni egyenlőtlenségek és a megfizethetetlen egészségügyi ellátás ellen küzdő Bernie Sanders helyett Hillary Clintont választották elnökjelöltnek. Clinton mellett szólt két érv: remekül tudta szajkózni, hogy ő mennyire támogatja a nőket, a kisebbségeket és a melegeket( bár másfél évtizeddel ezelőtt valahogy szívesebben hangsúlyozta, hogy a házasság csak egy férfi és egy nő között képzelhető el), illetve hogy nőként az ő győzelme történelmi jelentőségű lenne.  Ám ez annyira nem érdekelte a választókat: novemberben mindenki meglepetésére Trump került ki győztesnek a választási küzdelemből. A közép-nyugati fehér munkások mindenki meglepetésére átpártoltak a politikai tapasztalattal nem rendelkező new york-i milliárdoshoz, megbosszulva, hogy a demokraták elfordultak tőlük.

Szóval itt tartunk most. Az egyik oldalt ott vannak a republikánusok, akiknek a legfontosabb, hogy csökkentsék a szociális juttatásokat, tiltakozzanak a fegyvertartás(ésszerű) szigorítása ellen és megnehezítsék az abortuszt. A másik oldalt pedig a demokraták, akiknek csak a kisebbségek problémái számítanak és minden velük ellentétes álláspontot rasszistának és bigottnak minősítenek. Az amerikai közélet egyre jobban hasonlít egy csehovi drámához, amiben a szereplők elbeszélnek egymás mellett. És ha a politikusok nem lesznek képesek mérsékelni a narratívájukat és elfogadni a másik oldal érveinek a létjogosultságát, akkor a helyzet egyre rosszabb lesz. Akkor továbbra is megfizethetetlen lesz az orvosi ellátás. Akkor a más kultúrájú bevándorlók nem lesznek képesek beilleszkedni a társadalomba és szegénység és előítéletek várnak majd rájuk. Akkor egyre több munkahely fog megszűnni és egyre több amerikai család számára fog gondot okozni a megélhetés.

Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy az Egyesült Államok korábban hogyan volt képes elkerülni, hogy a megosztottság meggátolja az országot a fejlődésben. Mert bár korábban is éles törésvonalak voltak felfedezhetők a jobboldal és a baloldal pártjai között, az ellentétek nem bénították meg a kormányzat működését. Például hiába uralták a demokraták 1931-től 1995-ig közel megszakítás nélkül a Kongresszust, a Republikánus Pártból kikerülő elnökök(akik ebben az időszakban többségben voltak) is képesek voltak megvalósítani a programjukat anélkül, hogy az ellenzéki obstrukciótól kellett volna tartaniuk. Talán abban a korban a politikusok még képesek voltak kompromisszumra jutni egymással Amerika sikerének érdekében, melynek mindannyian az állampolgárai voltak.  Talán gyakrabban jutott eszükbe az a régi mondás, ami legutóbb a 2001 szeptember 11-ei terrortámadások alkalmával vált népszerűvé: United we stand, divided we fall.