The ayes have it

A republikánus házelnök Paul Ryan visszavonul

2018. április 11. - czebende

A közel egy hónapos kihagyás után egy elég aktuális és fontos hírrel térek vissza: Paul Ryan, a Képviselőház republikánus elnöke bejelentette visszavonulását a Kongresszusból, nem indul újra novemberben a képviselői székéért. Ryan lemondása már régóta ott volt a levegőben, de ennek ellenére a bejelentés sokakat meglepett. A házelnök azt nyilatktozta, hogy több időt szeretne tölteni a családjával, ami mára már egy elcsépelt frázásivá vált a visszavonulásukat bejelentő politikusoknak.

A még csak 48 éves Paul Ryan 1999 óta képviseli Wisconsin állam egyes körzetét. Igazán befolyásos politikussá 2010 után vált, amikor a republikánusok négy ellenzékben töltött év után visszanyerték a Képviselőházat. Ryant a költségvetési bizottság elnökévé választották 2011-ben, ám igazán akkor ismerte őt meg a közvélemény, mikor Mitt Romney felkérte őt, hogy legyen az alelnökjelöltje az 2012-es elnökválasztáson. Bár a Romney-Ryan duó szoros küzdelemben elbukta a választást, a fiatal képviselő pályája innen meredeken megindult felfelé és hamar pártja egyik fő szószólójává vált. Így érkeztünk el 2015-höz, amikor a brutális szinteket öltő láncdohányosságáról,a kamerák előti gyakori elérzékenyüléséről(és szerintem kifejezetten szimpatikus személyiségéről) ismert John Boehner házelnök benyújtotta a lemondását. A Republikánus Párt frakciója nagy többséggel Ryant választotta a Képviselőház elnökének(ami a harmadik legfontosabb közjogi méltóság az USA-ban, amennyiben valamilyen okból fogva sem az elnök sem az alelnök nem tudja ellátni a feladatát, akkor automatikusan a házelnök kerül az elnöki székbe). Ő nem szívesen vállalta el ezt a feladatot, de végül mégis beadta a derekát és győzelemre vezette a pártját a 2016-os választásokon.

f7d8a8bd-abd2-4d1b-a3c6-d8298adf83d7.jpeg

Paul Ryant két dolog hozza lázba: a testedzés és a jóléti állam csökkentése. Kedvenc témái közé tartozik a szegénységellenes programokra szánt szövetségi kiadások csökkentése, a társadalombiztosítási rendszer privatizálása és az Obamacare eltörlése. Nem véletlen, hogy pártbeli megerősődése egybesett az ultrakonzervatív Tea Party mozgalom térhódításával, amelynek tagjaival sok témában képvisel hasonló álláspontot.

A politikust ismerő körök szerint a visszavonuláshoz ugyanaz vezetett,mint elődjénél: belefáradt a washingtoni politika frusztráló légkörébe. Csak még Boehnernek csupán a pártja jobbszárnyával kellett ölremenő harcokat vínia, Ryan megkapta a nyakába az inkonzisztens,felelőltlen és kiszámíthatatlan Trumpot, aki rendszeresen vitázik kongresszusbeli párttársaival és hoz döntéseket anélkül, hogy egyeztetne a pártelittel. Ryan is azok közé a republikánusok közé tartozik, akik nem örültek Trump jelöltségének, de a győzelme után hajlandó volt együttműködni vele olyan témákban, mint az adóreform, amit a milliárdos celebből lett elnök eddigi legfontosabb intézkedései között tartanak számon. És mivel a házelnök egyik legfontosabb témái közé tarotozott az adóreform, annak a keresztülvitele után jogosan érezhette úgy, hogy most arcvesztés nélkül léphet ki a washingtoni politkából, ami egyre inkább hasonlít egy olyan állóháborúra, ahol felek közötti árkok napról napra egyre nagyobbak és egyre kisebb az esély a konszenzusra.

Míg jobboldalon inkább meglepődéssel, baloldalon inkább öröm fogadták a hírt. A republikánusok elsőszámű vezetőjének kivonulásával a demokraták méginkább növelték az esélyeiket a novemberi győzelemre, a republikánus tábor pedig valódi vezető nélkül maradt. Kérdéses még, hogy Ryan kitölti-e a január elejéig tartó mandátumát, vagy átadja a vezetést másnak(már többekről is beszélnek, mint potenciális utód), de a legfontosabb tanúság az, hogy bár Trumpnak hála ismét egy konzervatív elnök ül a Fehér Házban, de a republikánusoknak ezért cserébe fel kellett áldozniuk az alapvető politikájuk jó pár elemét és a pártot eddig irányító elit hegemóniáját. Idén novemberben kiderül, megérte-e ez az áldozat…

Szoros demokrata győzelem a konzervatív pennsylvaniai körzetben

Március 13.-án, kedden időközi képviselőházi választást tartottak Pennsylvania 18-as számú körzetében. A Pittsburgh környéki körzetet 2003 óta képviselő Tim Murphy(Republikánus Párt) egy tavalyi szexbotrány miatt kényszerült a lemondásra, melynek pikanétiráját az adta, hogy a nyíltan abortuszellenes Murphy abortuszra bíztata a szeretőjét, ami kicsit furcsa egy olyan embertől, aki nagyrészt a terhességmegszakítás ellenzésére építette fel a politikáját.

A 18-as körzet a republikánusok egyik bástyájának számított, Trump például közel 20 százalékponttal győzte le itt Hillary Clintont, így ez a választás eleve halott ügynek tűnt a demokraták számára. Ám a jelenlegi állás szerint a 33 éves, korábi tengerészgyalogos Conor Lamb szoros versenyben legyőzte jobboldali hihívóját, Rick Sacconet. A nem hivatalos eredmények szerint Lamb csupán 627 szavazattal vezet, ám ez az eredmény így is félelemre adhat okot a novemberi választásokra készülő Republikánusoknak.

1c5ac55b-32eb-4f4c-8089-d298ec7c3674.jpeg

Forrás: Politico

Az eredmények mindkét párt számára tanulságokkal járnak. A demokraták egy olyan mérsékeltebb jelöltet indítottak, aki a pártjuk hagyományos ígéreteivel kampányolt, úgy mint a szakszervezeti jogok és a vagyoni egyenlőtlenségek. Ezzel sikerült visszahódítania azokat a szavazókat, akik az utóbbi időben elhagyták a pártot. Lamb kritizálta a szociális juttatásokat csökkenteni kívánó republikánusokat, viszont pártjánál konzervatívabb álláspontot képviselt a fegyvertartás korlátozásának kérdésében. Emellettt nyíltan kijelentette, hogy nem támogatja a képviselőházi demokratákat közel másfél évtizede vezető, korábbi házelnököt, Nancy Pelosit. A kaliforniai képviselőnő megosztó személyiségnek számít, a republikánusok többs választás alkalmával próbálták azzal lejáratni ellenfeleiket, hogy “Pelosi-bérencnek” bélyegezték őket. Így Lamb részéről okos húzás volt ez az elhatárolódás, amivel igencsak megnehezítette ellenfele dolgát.


A korábban a légierőben is szolgáló Saccone azzal próbálta megnyerni magának a szavazókat, hogy teljes mellszéleséggel kiállt Donald Trump politikája mellett. Ez valahol érthető is volt, hiszen Trump 2016-ban történelmet írt azzal, hogy 28 év után ő lett az első republikánus, akinek sikerült győznie Pennsylvaniaban. Ám az elnök rendkívül népszerűtlen és megosztó a szavazók körében(kiváltképp a magukat függetlennek valók közöt), így ez a taktika visszaütött: Saccone sokkal kevesebb adományt gyűjtött mint Conor Lamb, a republikánusok kénytelenek voltak kívülről pénzt invesztálni a jelöltjük kampányába,hogy elkerüljék a vereséget.

 

c4411cd7-7e6e-418d-abe4-d4d39f01f2c5.jpeg

A választás egyik fő üzenete, hogy a szavazók elégedetlenek a Kongresszust irányító pártok vezetőivel és új arcokat szeretnének látni a politikában. Kérdéses, hogy a demokraták mernek-e olyan jelölteket indítani, akik bizonyos tekintetben szembemennek a párt progresszív ideológiájával-egyelőre úgy tűnik, ez az egyetlen járható út a sikerhez és a Kongresszus visszanyeréséhez. A republikánusoknak pedig úgy kell kampányolniuk a hagyományos értékeik mellett, hogy közben a lehető leginkább elhatárolódnak a népszerűtlen elnöküktől. Ez a választás is megmutatta,hogy izgalmas novembernek nézünk elébe!

 

 

 

Államok, amelyekben nem kell izgalmas versenyre számítanunk 1.: Wyoming

Már több bejegyzésemben is írtam arról, hogy idén novemberben választások lesznek az Egyesült Államokban. A legtöbb helyen kifejezetten izgalmas megmérettetésekre számíthatunk(a néhány legizgalmasabb szenátusi versenyre külön is kitértem), ám jó pár olyan állam is lesz, ahol, ha csak nem történik valami előre nem várt fordulat, már most borítékolható a győztes neve vagy legalább a pártja. Ezek azok a helyek, ahol már gyakran évtizedek óta a két nagy párt közül az egyik dominálja a politikai életet, legyen szó az elnökválasztásról, a Kongresszusról vagy a kormányzói megmérettetésekről. Úgy döntöttem, hogy egy cikksorozatban mutatom be az USA leginkább republikánus és leginkább demokrata tagállamait. Ehhez felhasználom a korábbi választási eredményeket, a közvéleménykutatásokat, és az államokat és kongresszusi székeket elemző Cook Partisan Indexet, amely megmutatja az adott térség politikai erőviszonyait. Az első posztban az ötven állam közül a legkonzervatívabbat, a Sziklás-hegység ormai között húzódó Wyomingot mutatnám be.

wyomingkep1.jpg

A nagy területű nyugati állam 1890-ben vált az USA 44. tagállamává. Néhány dolog amit érdemes tudni Wyomingról: egyrészt gyönyörűen néz ki, itt van Yellowstone Nemzeti Park jelentős része, az állam szimbóluma a bölény, (ami itt még relatíve nagy számban fordul elő), gazdag nyersanyagban, alig félmillióan lakják(miközben ez az Unió kilencedik legnagyobb területű állama) és szélsőségesen republikánus. A demokraták utoljára 1964-ben nyerték meg az állam három elektorát, azóta a Republikánus Párt jelöltjei rendre hetven százalékhoz közelítő eredményeket érnek el itt. Wyoming egyetlen képviselőt küld a Képviselőházba, aki 1979 óta mindig a Republikánus Pártból került ki( jelenleg a korábbi alelnök, Dick Cheney lánya az állam képviselője). Bár az állami törvényhozás felsőházában például 82 éve a jobboldal van többségben, jó pár demokrata ülhetett be a kormányzói székbe, legutóbb 2003 és 2011 között. Ez azért sem meglepő, mert 2010 előtt a Demokrata Párt jó esélyekkel indult ebben a térségben:  az elektoraikat rendre a republikánus elnökjelölteknek adó, alacsony lakosságú, nagy területű államok(mint Montana,Wyoming, Észak-Dakota, Dél-Dakota) lakói gyakran választottak demokrata szenátorokat, képviselőket, kormányzókat. Ezek a politikusok sokszor szembementek pártjuk általános álláspontjával és a jobboldali kollegáikkal szavaztak olyan témákban, mint például a fegyvertartás, abortusz, környezetvédelem- ezekben a kérdésekben a régió lakói konzervatívabb álláspontot képviselnek az átlagnál.

Az alábbi képen a 2016-os elnökválasztás eredményét láthatjátok megyénkénti bontásban. Trump több mint 67 százalékkal győzött, Clinton 21,6 százalékot szerzet, így abban az évben Wyoming volt a leginkább republikánus állam.

wyoming_presidential_election_results_2016_svg.png

                                                             

És mi az oka ennek a töretlen jobboldaliságnak? Erre több indokot is lehet mondani, én is sorra vennék most néhányat.

Wyoming hatalmas, de közben kevesebben élnek itt olyan városoknál, mint Baltimore,Washington D.C vagy Boston. A városok távol vannak egymástól, néha órákat kell utazni ahhoz, hogy lakott területre érjünk. Ez egy olyan elszigeteltséget eredményez, ami legutóbb a 19. század vége fele volt jellemző, amikor még nem kezdődött meg a hatalmas mértékű városiasodás, és az embereknek gyakran napokat kellett utazniuk a nagyobb településekig. Így nehezen jelenhetnek meg azok a liberális, progresszív témák, amik elsősorban a nagyvárosi közegben terjedtek el. Itt a fegyvertartásra  az önvédelem legfőbb eszközeként tekintenek(ami részben érthető, hiszen egy ilyen gyéren lakott államban az igazságszolgáltatás lehetőségei eléggé korlátozottak), a környezetvédelmi szabályozásokat a nyersanyagtermelésből élő államuk elleni támadásként értékelik. Itt az emberek úgy érzik, csak magukra számíthatnak, ezért általános a bizalmatlanság a szövetségi állammal szemben(pedig a nemzeti parkok miatt Wyomingban van a legtöbb szövetségi tulajdonban lévő terület). Wyoming sok tekintetben a republikánusok leghőbb álmait testesíti meg: alacsony adók, kevés szabályozás, emellett nagyon enyhe fegyverkorlátozások vannak érvényben (az államban akár töltött fegyverrel is járkálhatunk az utcán, nincsen lőfegyver-regisztráció). Azért azt érdemes hozzátenni, hogy a 19. században a „ Cowboy Állam” bizonyos tekintetben kifejezetten progresszívnek számított. 1869-ben itt kaptak elsőként szavazati jogot a nők(ezzel több mint ötven évvel megelőzve a női szavazást országos szinten bevezető alkotmánykiegészítést), illetve az 1920-as évek közepén itt választottak először női kormányzót.

barrasso-profile04.jpg

Idén november kormányzót és szenátort is választanak a wyomingiek, és egyik sem tűnik izgalmas küzdelemnek. A jelenlegi republikánus kormányzó nem indulhat újra a választáson, és egyelőre nem látszik, ki lesz a jobboldali utódjelöltje, ahogy a demokraták oldalán sem szállt be komolyabban vehető szereplő az előválasztási versenybe. A 2007 óta regnáló szenátor John Barrasso újraindul a székért, és az előrejelzések szerint könnyű győzelemre számíthat. A Mitch McConnell(szenátusi többségi frakcióvezető) oldalán gyakran pózoló Barrasso tökéletesen testesíti meg állama konzervatív értékeit, ellenzi az abortuszt, a melegházasságot, a fegyverkorlátozást és a párizsi klímaegyezményt(a sok ellenzés mellett sajnos elég kevés ideje jut támogatnia ügyeket). Emellett ironikus módon a híresen klímaváltozás-tagadó politikus vezeti a Szenátus környezetvédelemmel foglalkozó bizottságát is. A szenátor legutóbb közel 76 százalékkal nyert 2012-ben, szóval érthető, ha az elemzők egyszerű győzelmet jósolnak neki. Ám nem árt megjegyezni, hogy bár a tavalyi időközi választásokon minden esetben a republikánusok nyertek, még a Wyominghez hasonló konzervatív államokban, mint Montana vagy Georga is a korábbiaknál sokkal kisebb arányban kerültek ki győztesként a megmérettetésekből, köszönhetően az elnök megosztó politikájának és a demokrata bázis lelkesedésének. Így kérdéses, hogy az ultrakonzervatív, mainstream republikánus Barrasso meg tudja-e ismételni a hat évvel ezelőtti sikerét, vagy be kell majd érnie egy szerényebb győzelemmel. November hatodikán kiderül!

Terézanyák és vallási fanatikus, botcsinálta közgazdászok: Amerika nagy pártjai a 21. században

A tengerentúli közéletet figyelve gyakran eszébe jut az embernek, hogy mégis mi a fene bajuk van az amerikaiaknak(avagy: na tessék, ebből is látszik, milyen hülyék ezek az amerikaiak). Az értetlenségre okot adó események listája tulajdonképpen végtelen, szóval én inkább csak egy idei történést vizsgálva fejteném ki a véleményemet arról, hogy a mi is a probléma -az általam egyébként nagyon tisztelt és érdekesnek tartott- amerikai politikai rendszerrel a 21. században.

Gondolom, néhányan olvastatok arról, hogy január 20.-a és 22.-e között leállt a szövetségi állam az USA-ban. Az ilyen „shutdown”-ok esetén az állam elfogadott központi költségvetés hiányában tulajdonképpen befagyasztja a működését: a fontosabb intézményeken kívül az állami hivatalok a leállás ideje alatt nem nyitnak ki, az állami alkalmazottak nem kapják meg a fizetésüket időben. Amellett, hogy egy ilyen leállás rengeteg pénzébe kerül az államnak, nagyon pontosan megmutatja, hogy a két nagy politikai formáció- a Demokrata Párt és a Republikánus Párt- uralta közélet milyen komoly problémákkal küszködik: a stabil kétpártrendszer működéséhez elengedhetetlen kompromisszumkészség mennyire hiányzik a mai politikusokból.

demsvsreps.jpg

Az elmúlt négy évben ez volt a második leállás. Mind a kettő bemutatta, mi is a legfőbb gond a Kongresszust irányító két nagy párttal. Az első shutdown 2013-ban volt, amikor a Fehér Házban és a Szenátusban a demokraták irányítottak, míg a Képviselőházban a republikánusok voltak többségben. Az akkori ellenzék nem bírta elviselni, hogy Barack Obama, ez a szélsőséges, „kenyai kommunista”(ahogy tüntetéseken akkoriban nevezték) megpróbált változtatni a nevetségesen rosszul működő egészségügyi rendszeren.  Nem tudták elviselni, hogy ez a liberális, idealista(aki 150 évvel ezelőtt maximum gyapotot szedhetett volna valahol Dél-Karolinában) egészségbiztosítást akar adni annak a több tízmillió amerikainak, akik a legalapvetőbb orvosi ellátást sem tudják kifizetni. Mert az ingyenes orvosi ellátás -amit olyan európai országokban is bevezettek, akiknek az éves GDP-jét az USA tizedmásodpercek alatt termeli ki- nyilvánvalóan egy szocialista találmány, ami ráadásul totálisan alkotmányellenes is. Úgyhogy a republikánus oldal teljes offenzívába kezdett az elnök neve után Obamacare-ként elhíresülő törvénycsomag ellen, mindenféle tüntetéseket szerveztek, megtámadták a Legfelsőbb Bíróságon. De tervük sajnos nem sikerült, úgyhogy 2013-ban úgy döntöttek, inkább nem szavazzák meg a költségvetést, ha az finanszírozni merészeli az Obamacare-t. Ennek hála a központi kormányzat 16 napra leállt, nem nyitottak ki a nemzeti parkok, a katonák fizetés nélkül védték a hazát, a főváros, Washington D.C.  szegényebb lakói pedig nem jutottak hozzá az egészségügyi támogatásokhoz. Úgyhogy a republikánusok makacsságát leginkább az amerikai polgárok szívták meg és nem Obama. Reagen elnöksége óta a jobboldalon megkérdőjelezhetetlen az a filozófia, ami szerint a problémák forrása maga az állam, ami akadályozza a piac működését- a megoldás pedig a költekezés visszafogása és a szociális rendszer leépítése. A törvénycsomag ellenzői pedig erre hivatkozva szavaztak a törvény ellen. Az Obamacare-valóban nem volt mentes a hibáktól, de a támogatása elleni legfőbb érv az volt, hogy nem felel meg a jobboldal ideológiájának.

De ne gondoljuk azt, hogy a Demokraták sokkal felnőttesebben gondolkodnának. Idén januárban azért nem voltak hajlandók megszavazni a költségvetést, mert az nem finanszírozta volna azt a programot, aminek a keretein belül 800.000 illegális bevándorló kapott tartózkodási engedélyt. Ezeknek az embereknek -akik még gyermekként lépték át illegálisan az amerikai határt- az Obama-kormányzat engedélyezte, hogy az USA-ban maradhassanak, ám Donald Trump tavaly kijelentette, hogy ha a Kongresszus nem rendezi ezeknek a dreamereknek nevezett bevándorlóknak a helyzetét, akkor el kell hagyniuk az országot. A demokratákból rögtön előjött a jóságos Teréz anya, és politikájuk középpontjába tették ennek a pár százezer embernek a védelmét, akik mellett még akkor is kitartanak, ha közben meg kell bénítaniuk a teljes kormányzatot. Arra hivatkoztak, hogy a dreamerek deportálása szembe megy a befogadó és multikulturális Amerika elveivel, hiszen ezt az országot is olyan bevándorlók építettek fel, akik a szegénység és az üldöztetés elől menekültek az Újvilágba.

 Az utóbbi években a demokraták leginkább egy társadalmi csoportra összpontosítottak: az etnikai és más kisebbségekre. Ezeknek az embereknek valóban gyakran kell szembenézniük a többség előítéletével és kirekesztéssel( elég csak a feketék szegregációjára gondolni), és sok populista politikus az ellenük való uszítással kíván hatalomra jutni. Tehát valóban fontos beszélni az őket érintő problémákról.

Csakhogy a demokraták mára már az amerikaiak többségének a kárára kampányolnak a kisebbségek jogaiért. A nagy nyitottság, LMBTQ-barátság közben a mindennapi problémákról egyre kevesebb szó esik. Egy demokrata politikusnál már nem az a fontos, hogy harcoljon a bérből és fizetésből élőkért, hogy küzdjön a vagyoni egyenlőtlenség és a szegénység ellen, hogy fellépjen a kapzsi Wall Street szabályozásért. Nem, a 21. századi demokrata Pride-on vonul és spanyolul szól a latin-amerikai származású választókhoz( aminél kevés szánalmasabb dolog van). És azzal, hogy kihangsúlyozzák az olyan tulajdonságokat, mint a szexuális identitás vagy a származás, azt érik el, hogy ezek az emberek sosem lehetnek teljes értékű tagjai a társadalomnak, ők elsősorban nem amerikaiak, hanem melegek, feketék és latinók lesznek. Pedig pont az tette naggyá Amerikát, hogy nem az volt a fontos, hogy honnan jöttél, miben hiszel, kit szeretsz, hanem az, hogy itt élsz, ezért az országért dolgozol és az identitásoddal hozzáteszel ehhez a nagy olvasztótégelyhez. Egy bostoni meleget, egy baltimore-i feketét és egy los angeles-i latinót ugyanazok a problémák foglalkoztatják, mint egy georgai veteránt vagy egy michigani gyári munkást. A hatalmas vagyoni egyenlőtlenség, a megszűnő munkahelyek, az elharapódzó fegyveres erőszak, stb. Ám a demokraták ennek a felismerése helyett inkább belesüppedtek ebbe a nevetséges identitáspolitikába, ami végső soron csak elidegeníti az embereket a szebb napokat is megélt párttól.

 Az emberek elégedetlenek, és ezt a republikánusok jobban ki tudták használni. Azt hirdették, hogy a Demokraták elfordultak a mindennapi emberektől, nem érdekli őket a gazdaság, a munkahelyek, csak a környezetvédelem és a bevándorlók. A 2010-es időközi választások után az olyan kék államok, mint Michigan, Wisconsin és Pennsylvania sorra váltak "vörössé". Az új republikánus képviselők és kormányzók hozzákezdtek a jóléti rendszer visszavágásához és hatalmukat a szakszervezetek ellehetetlenítésével és a kongresszusi körzetek nekik kedvező átrajzolásával stabilizálták.

A demokraták nem érezték a probléma a súlyát. Így hát 2016-ban a hatalmas tömegeket megmozgató, a vagyoni egyenlőtlenségek és a megfizethetetlen egészségügyi ellátás ellen küzdő Bernie Sanders helyett Hillary Clintont választották elnökjelöltnek. Clinton mellett szólt két érv: remekül tudta szajkózni, hogy ő mennyire támogatja a nőket, a kisebbségeket és a melegeket( bár másfél évtizeddel ezelőtt valahogy szívesebben hangsúlyozta, hogy a házasság csak egy férfi és egy nő között képzelhető el), illetve hogy nőként az ő győzelme történelmi jelentőségű lenne.  Ám ez annyira nem érdekelte a választókat: novemberben mindenki meglepetésére Trump került ki győztesnek a választási küzdelemből. A közép-nyugati fehér munkások mindenki meglepetésére átpártoltak a politikai tapasztalattal nem rendelkező new york-i milliárdoshoz, megbosszulva, hogy a demokraták elfordultak tőlük.

Szóval itt tartunk most. Az egyik oldalt ott vannak a republikánusok, akiknek a legfontosabb, hogy csökkentsék a szociális juttatásokat, tiltakozzanak a fegyvertartás(ésszerű) szigorítása ellen és megnehezítsék az abortuszt. A másik oldalt pedig a demokraták, akiknek csak a kisebbségek problémái számítanak és minden velük ellentétes álláspontot rasszistának és bigottnak minősítenek. Az amerikai közélet egyre jobban hasonlít egy csehovi drámához, amiben a szereplők elbeszélnek egymás mellett. És ha a politikusok nem lesznek képesek mérsékelni a narratívájukat és elfogadni a másik oldal érveinek a létjogosultságát, akkor a helyzet egyre rosszabb lesz. Akkor továbbra is megfizethetetlen lesz az orvosi ellátás. Akkor a más kultúrájú bevándorlók nem lesznek képesek beilleszkedni a társadalomba és szegénység és előítéletek várnak majd rájuk. Akkor egyre több munkahely fog megszűnni és egyre több amerikai család számára fog gondot okozni a megélhetés.

Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy az Egyesült Államok korábban hogyan volt képes elkerülni, hogy a megosztottság meggátolja az országot a fejlődésben. Mert bár korábban is éles törésvonalak voltak felfedezhetők a jobboldal és a baloldal pártjai között, az ellentétek nem bénították meg a kormányzat működését. Például hiába uralták a demokraták 1931-től 1995-ig közel megszakítás nélkül a Kongresszust, a Republikánus Pártból kikerülő elnökök(akik ebben az időszakban többségben voltak) is képesek voltak megvalósítani a programjukat anélkül, hogy az ellenzéki obstrukciótól kellett volna tartaniuk. Talán abban a korban a politikusok még képesek voltak kompromisszumra jutni egymással Amerika sikerének érdekében, melynek mindannyian az állampolgárai voltak.  Talán gyakrabban jutott eszükbe az a régi mondás, ami legutóbb a 2001 szeptember 11-ei terrortámadások alkalmával vált népszerűvé: United we stand, divided we fall.

 

 

Trump "örülhet": kemény kritikusa indul a megüresedő szenátori székért Utáhban

A múlt hét végén robbant a hír: a 2012-es elnökválasztáson Obamával szemben alulmaradó republikánus Mitt Romney bejelentette: indulni kíván az idei utahi szenátorválasztáson. A 2003 és 2007 között Massachusetts kormányzójaként tevékenykedő Romney indulását egy igen illusztris videóban jelentette be,ami akár egy turisztikai reklámfilmnek is elmenne az Egyesült Államok nyugati részén lévő tagállamnak, ami híres mormon közösségéről és arról, hogy évtizedek óta megbízható bázisául szolgál a Republikánus Pártnak. Ebben a videóban Romney kontrasztba állítja a jól működő, prosperáló államot a korrupt és működésképtelen Washingtonnal, ezzel keményen odaszólva a jelenleg regnáló republikánus vezetésnek. Kiemeli, hogy Utah befogadó a világ minden tájáról érkező legális bevándorlókkal szemben, míg "Washington a kirekesztés üzenetét küldi számukra". Szerinte Utah modellként szolgálhat Washington és az egész nemzet számára, és ő ezt a jó példát akarja képviselni az ország Szenátusában.

 

Bár Romney nem itt született, ráadásul az ország egyik legliberálisabb államának, a Boston székhelyű Massachusettsnek volt az igen mérsékelt kormányzója, mégis népszerű a konzervatív Utáhban, ami többek között a mormon hitének is köszönhető: az állam hatvan százaléka ennek az európai szemszögből nézve furcsának mondható vallási felekezetnek a tagja. Itt a sikeres politikai karriernek szinte alapfeltétele, hogy a jelölt mormon legyen, az állam lakói pedig érthetően örülnek, ha az egyházuk egyik országos szinten legismertebb tagja dönt úgy, hogy elindul a választáson.

Amennyire örülhetnek az utahiak Romney indulásának, annyira bosszankodhat Trump. A korábbi elnökjelölt a new york-i "üzletember" egyik legkeményebb kritikusai közé tartozott az előválasztási küzdelmek alatt, támadta személyiségét, üzleti "sikereit", csalónak nevezte őt és felhívta pártársai figyelmét arra, hogy mennyire elszomorító, hogy az a Republikánus Párt, ami olyan politikusokat adott az országnak, mint Abraham Lincoln vagy Eisenhower(vagy éppen Warren G. Harding és Richard Nixon, de ez egy másik történet) egy milliárdosból lett valóságshow-celebet indít az elnökválasztáson. A válaszreakció sem maradt el, az éles eszéről és megfontolt megszólalásairól ismert Trump az egyik legrosszabb, legostobább jelöltnek titulálta elődjét. Ám a mindenkit meglepő választási győzelem után enyhülni látszott a kettejük közötti feszült viszony: még Romney külügyminiszterré jelölése is felmerült. Ám ez elmaradt, így a korábbi kormányzó folytatta támadásait az elnök ellen. Tulajdonképpen ennek következménye a szenátori hely megpályázása. Trump nem is örült a hírnek, minden erejével azon volt, hogy rábírja a szóban forgó széket 42(!) éve birtokló Orrin Hatch szenátort még egy ciklusra, de a nyolcvanas évei elejében járó politikus nem kívánt még hat évet Washingtonban tölteni. Így ha a kampányra elegendő anyagi forrásokkal rendelkező, már-már bántóan vagyonos Romney-t megválasztják,(ami a felmérések jelenlegi állása szerint több mint valószínű) biztosak lehetünk benne, hogy éles hangú kritikusa lesz a jelenlegi elnök politikájának és képes lesz fontos szavazásokkor meggátolni Trump radikálisabbnál radikálisabb elképzeléseit.

Zárásként pedig tekintsétek meg az egykori elnökjelöltről készült paródiát, ami ennél nem is lehetne 2012-esebb.( legyen akármilyen gáz is ez a videó, többen nézték meg a youtube-on, mint ahányan Mitt Romney-ra szavaztak) 

 

 

5 szenátusi verseny, amire érdemes lesz figyelni

Bár még alig telt el egy év Donald Trump elnökségéből, idén ősszel, november hatodikán az amerikai népet újra az urnákhoz hívják. A kétéves mandátummal rendelkező 435 képviselőházi képviselő mellett 36 szövetségi államban és 3 társult államban tartanak kormányzóválasztást(ezekben az államokban az állami törvényhozás tagjainak is meg kell védeniük a széküket), illetve a 100 tagú szenátus 33 tagja is újraválasztás előtt áll. Az amerikai politikai közbeszédet általában a szenátusban történő események dominálják, a testületben dolgozó politikusok ismertsége és megbecsültsége magasabb képviselőházi kollegáiknál, akiket csupán két évre választanak. A sokakat megdöbbentő 2016-os elnökválasztásnak köszönhetően sok államban megváltozott a politika erősorrend, ami jó pár szenátornak megnehezíthetni az újraválasztását. Az alábbiakban szeretnék bemutatni néhányat a legizgalmasabbnak tűnő felsőházi választások közül, a teljesség igénye nélkül.

 2018senate.png

Az alábbiakban felsorolandó szenátusi székek sorsáról utoljára hat évvel ezelőtt, 2012-ben döntöttek a választók. Az a választás egybeesett az előző elnök Barack Obama újraválasztásával, emellett a 2010-es választások óta kissebségben lévő demokratáknak sikerült 8 képviselővel növelniük frakciójuk számát a Képviselőházban(bár a többséget továbbra is a Republikánus Párt kezében maradt). A viszonylag népszerű elnök sikere segítette azokat a demokrata szenátorokat is, akik olyan, alapvetően jobboldali államokat képviselnek, mint Montana, Nyugat-Virginia vagy Indiana.

 

De idén több olyan állam szenátorának sorsa is eldől, ahol 2012-ben még Obama, 2016-ban azonban Trump győzedelmeskedett. Így a demokratáknak nehéz dolguk lesz, ha újból irányítani szeretnék a törvényhozás felső házát, hiába alacsony az elnök népszerűsége és hiába vannak többen a felmérések szerint azok, akik demokrata jelöltre voksolnának. De akkor következzenek azok az államok, ahol izgalmas versenyre számíthatunk idén ősszel!

 

Indiana: Joe Donnelly(Demokrata)

A Demokrata Párt mérsékelt, centrista szárnyához tartozó politikus 2012-es megválasztása mindenkit meglepett. Sikere többek között annak volt köszönhető, hogy elődjét, a Szenátusban 36 évig politizáló, kompromisszumkészségéről ismert republikánus Richard Lugart legyőzte egy a pártja jobboldalához tartozó politikus az előválasztáson. A radikálisan konzervatív Tea Party mozgalom tagjait feldühítette, hogy Lugar néhány esetben együtt merészelt szavazni a demokratákkal, ezért tulajdonképpen megpuccsolták őt. Ám ebből a harmadik képviselőházi ciklusát töltő Donnelly profitált, aki relatíve nagy többséggel nyert a legutóbbi választáson. Ám idén már saját hatéves ciklusáról mondhatnak ítéletet a választók. A Politico nevű lap szerint a republikánusoknak itt van a legtöbb esélye győzelmet aratni a demokraták felett, de a közvélemény-kutatások szoros versenyt mutatnak, tulajdonképpen bármi megtörténhet a közép-nyugati államban november hatodikán. Donnely mellett szól, hogy több, a republikánus szavazótábornak fontos ügyben, mint az abortusz vagy a fegyvertartás(mert ugye aztán tényleg ezek a világ legégetőbb kérdései) szembement pártjával és a konzervatívokkal szavazott. Ősszel kiderült, ezt mennyire hálálják meg a választók.

joe_donnelly.jpg

 

Nyugat-Virginia: Joe Manchin(Demokrata)

Nyugat-Virginia politikai szempontból egy érdekes hely: az elnökválasztásokon rendre a Republikánus Párt jelöltje a befutó(Trump például legutóbb a szavazatok több mint 69 százalékát söpörte be), de az állam lakosai a szenátusi és kormányzóválasztásokon rendre a demokratákra voksolnak. A demokraták egyik leginkább konzervatív politikusa Joe Manchin 2012-ben a voksok több mint hatvan százalékát begyűjtve lett újból szenátor, miközben ugyanezen a választáson a nyugat-virginiai szavazók 62 százaléka támogatta a republikánus Mitt Romney-t Obamával szemben. Manchin a republikánusok nagy részéhez hasonlóan ellenzi az abortuszt és a fegyvertartás szabályozását, emellett a fosszilis energiahordozók elsőbbségét hirdeti a megújulókkal szemben, ami lássuk be, nagy előny egy szénbányászatról ismert államban. Republikánus oldalon egy képviselőházi tag és az állam legfőbb ügyésze küzd egymással a jelöltség elnyeréséért, de bármelyikük is nyer, fel kell kötniük a gatyájukat, ha ki akarják ütni a nyeregből a népszerűségét már kormányzóként megalapozó Manchint.

1200px-senator_manchin.jpg 

Missouri: Claire McCaskill(Demokrata)

A korábbi elnök, Harry Truman szülőhazája szintúgy azok közé az államok közé tartozik, ahol Trump nagy arányban győzedelmeskedett, de a szenátorai közül legalább egy a Demokrata Pártot képviseli. A kevés szenátorasszonyok egyikének, Claire McCaskillnek nem lesz könnyű dolga, ha meg akarja védeni a székét, amit először 2006-ban nyert meg. Más „vörös” államok baloldali szenátoraitól eltérően neki még az ellenfelei megosztottsága sem kedvez, mivel valószínűleg a fiatal legfőbb ügyész, Josh Hawley lesz a republikánus kihívója, aki rendre megelőzi őt a felmérésekben. De még sok múlhat a demokraták mozgósítási képességein és az elkövetkezendő közel nyolc hónap eseményein.

claire-mccaskill-ap-640x480.png

 

Montana: Jon Tester(Demokrata)

A gyéren lakott, hatalmas Montanát semmiképp sem nevezhetjük a politikai trendek követőjének. Az államban hiába tarolnak az elnökválasztásokon a republikánusok, a kormányzói hivatalt például már másfél évtizede demokrata politikusok töltik be, és a Szenátusban is évtizedekig a Demokrata Párt adta a két szenátort. Jon Tester már a második ciklusát tölti a Kongresszus felsőházában, és idén is indul a választáson. A korábban felsorolt centrista kollégáinál liberálisabb Tester jó esélyekkel indul az újrázásért, hiába csökkent drasztikusan a tavalyi év végére népszerűsége, és hiába volt ő az egyedüli jobboldali államot képviselő demokrata, aki idén januárban egy költségvetési vita nyomán kialakuló kormányzati leállás megszüntetése ellen voksolt. A republikánus oldalon nem látszik az a kihívó, aki sikeresen kampányolhatna a nagy bankok és a kampányfinanszírozási rendszer kritikusaként gyakran populista hangokat megütő demokrata politikussal szemben.

13tester_xlarge1.jpg

Nevada: Dean Heller(Republikánus)

A lista egyetlen republikánus képviselője azért került ide, mert abban a Las Vegast is magába foglaló Nevadában kíván indulni, ahol 2016-ban Hillary Clinton szerezte meg az elektori szavazatokat- egyetlen másik, Clintonra szavazó állam sem rendelkezik republikánus szenátorral. Heller a Szenátus kompromisszumképesebb tagjai közé tartozik, ellenezte például a Trump által is támogatott, az Obamacare-t( más néven: Affordable Care Act) felváltani kívánó egészségügyi reformcsomagot, ami szépen el is hasalt a szenátusban. De ettől függetlenül nagyon meg kell dolgoznia azért, hogy idén újraválasszák, mivel balról és jobbról is többen kívánják legyőzni őt. A fontosabb demokrata kihívók közé tartozik az első ciklusát töltő képviselőnő Jacky Rosen, aki a felmérésekben valamelyest meg is előzi Hellert. Republikánus oldalon azt róják fel neki, hogy nem hajlandó együttműködni Donald Trumppal(aki egyébként figyelmeztette is őt, hogy a szenátusi széke bánhatja az egészségügyi törvénycsomag ellenzését). Nevada korábban azok közé a „swing state”-ek közé tartozott, amelyek az elnökválasztások alkalmával gyakran cseréltek gazdát, a jelölteknek ádáz harcot kellett vívniuk az értékes elektori szavazatok megszerzéséért. Ám az utóbbi időben az „ezüst állam” egyre inkább a demokratákra voksolt, így érthető, hogy Hellernek van oka aggódnia az idei választásokon.  Ám ha sikerül nyernie, azzal a republikánusok szinte biztosan meg tudják akadályozni, hogy demokrata többség legyen a Szenátusban.

heller.jpg

Egy Kálmán Olga fanboy vallomása

Először is szeretnék minden kedves olvasót köszönteni a The ayes have it-en. Ez a blog azért jött létre,hogy megoszthassam azokat a gondolataimat kedvenc témámról, az Amerikai Egyesült Államok politikájáról, amikkel eddig csak szűkebb környezetemet, a szüleimet és a barátaimat terrorizáltam(ők gondolom most örülnek, hogy majd így talán kevesebbet fogok lelkendezni nekik az amerikai demokrácia szépségeiről, a második alkotmánykiegészítés veszélyeiről, Donald Trump sikeres elnökségéről, Bernie Sandersről). Felmerülhet a kérdést, hogy egy 19 éves, végzős gimnazista miért tölti a (szabad)ideje egy jelentős részét azzal, hogy a Wikipédián böngészi a szenátusi-és kormányzóválasztások eredményeit akár évtizedekre visszamenőleg, vagy miért hozza lázba az összes elnökökről készült életrajzi film. Hogy ezt megválaszoljam, messziről kell kezdenem...

Olyan 13-14 éves koromban kezdett el érdekelni a politika. 2011-2012 írhatunk, én ekkoriban a legtöbb estémet a nappalink zöld színű(ez később sem lesz fontos) kanapéján feküdve töltöttem és az akkoriban még az ATV-n futó Egyenes Beszédet néztem apukámmal, aki ennek a műsornak már régóta szorgalmas nézője volt. Sok népszerűséggel és tehetségtelenséggel küszködő ellenzéki politikushoz hasonlóan engem is lenyűgözött Kálmán Olga műsora, feszülten figyeltem az első/harmad vonalbeli politikusok,politikai elemzők szavait és közben sosem felejtettem el megosztani véleményemet az elhangzottakról(a műsort szintén feszülten figyelni próbáló apukám legnagyobb örömére). Az ország helyzetének javítása és a korrupciómentes, jogállami alapokon nyugvó demokrácia iránt mélyen elkötelezett Orbán-kormány intézkedései nem csak számomra hatottak újszerűnek, hanem a politikafogyasztó közvélemény egészének is: új politikai erők jelentek meg a 2010-es választások után megszűnők helyett, rendszeresek voltak a megmozdulások, a nagy visszhangot kiváltó események, amik remek témát szolgáltattak az Egyenes beszédhez hasonló beszélgetős műsoroknak, így számomra valóban izgalmas volt ezeket nézni. Egy idő után elkezdtek érdekelni a (közel)múlt eseményei is, így a két kedvenc internetes oldalammá a Wikipédia és a Nemzeti Választási Iroda weboldala vált, amik segítségével igyekeztem minél többet megtudni az 1990  óta eltelt időszak eseményeiről, arról, hogy mi vezetett a jelenlegi helyzethez. A valasztas.hu -t különösen szívesen forgattam unalmasabb óráimban, mivel számomra felfoghatatlan izgalommal bírt és bír a mai napig, hogy hogyan alakult az erősorrend például a 2002-es országgyűlési választásokon Budapest hetes számú választókörzetében( ha valakit érdekelne: a 90-ben még Zuglóban mandátumot nyerő, korábbi pártelnök szdsz-es Pető Iván kerekedett felül a Fidesz és az MDF által támogatott Rubovszky Györgyön, miután a későbbi V.kerületi MSZP-s  polgármester Steiner Pál visszalépett a javára az első forduló után). Emellett naponta többször is megnéztem az indexet és a 444-et, hogy naprakész információkkal rendelkezzek korunk nagy politikai gondolkodói, mint Budai Gyula, Rogán Antal vagy Mesterházy Attila ügyes-bajos dolgairól. A szüleim egy idő után Kálmán Olga helyett, már hozzám fordultak, ha kérdésük támad a baloldali összefogás aktuális helyzetével kapcsolatban, mivel engem ez valahogy jobban lekötött, mint a matematika vagy a francia nyelv rejtelmei, így a lehető legnaprakészebb voltam a témával kapcsolatban.

Aztán eljött 2014 április 6.-a, amikor is a jelenlegi kormány négy jogállamiság, országjobbítás, korrupció elleni harc jegyében eltöltött év után újbóli felhatalmazást nyert az ország vezetésére. Én meg ott álltam a közel száz választási szóróanyaggal az egyik fiókomban, és eléggé haszontalannak éreztem azt az időt, amit a magyar aktuálpolitika megismerésével töltöttem. Úgy éreztem és érzem sajnos ma is, hogy az itthoni politikai életben egy jó ideig semmi nem fog változni, a hatalom stabilizálta magát, így számomra érdektelené vált a napi politikai eseményeinek rendszeres követése. De ekkorra már önmagában a politika is annyira érdekelt, hogy tudtam, később is ennek az elemzésével és megértésével szeretnék foglalkozni. Így új táptalajt választottam érdeklődésemnek,  és így jutottam el az amerikai politika világához. Engem valamiért mindig is lenyűgözött a klisés intertextussal élve a Szabadak földje és a Bátrak hazája(ez így leírva rosszabbul hangzik mint gondoltam), imádom az amerikai irodalmat, a kultúrát, a nem túl hosszú történelmüket, és legnagyobb álmaim közé tartozik, hogy egyszer végigautózzak az országon. Szerintem minden hibája ellenére ott működik leginkább a képviseleti demokrácia, a fékek és egyensúlyok rendszere, ott a politikusok valóban elszámoltathatóak a bűneikért. És a stabil kétpártrendszer ellenére a választásoknak valóban súlyuk van, és mivel ezekből minden évre jut néhány, számomra érdekes is ezeket követni. Azért jött lére ez a blog, hogy a számomra érdekes eseményekről, politikai szereplőkről, az ottani közvéleményt érdeklő fontosabb ügyekről beszélhessek. Nem egy napi politikai eseményeket feldolgozó hírportált akartam létrehozni, mert ehhez se időm, se kedvem, se tudásom nincs, hanem egy helyet, ahol kibeszélhetem magamból a politika engem érdeklő szegmenseit. Mivel idén novemberben ismét választások lesznek az Egyesült Államokban( a 435 fős Képviselőház mellett az időközi választásokkal együtt 34 szenátori szék sorsa is eldől, emellett 39 tagállamban és társult államban tartanak kormányzó és helyi törvényhozási választásokat), így szeretnék kifejezetten foglalkozni ezzel is. Emellett ha valami felkelti az érdeklődésemet az itthoni politikai események közül, akkor arról is szívesen megosztanám a véleményemet.

A terjengősre nyúlt bevezetőm(nem vagyok a tőmondatok embere) után szeretném előre is megköszönni minden olvasó figyelmét, és remélem, sikerül másoknak is bemutatnom ennek a témának a szépségeit. Zárásként álljon itt egy idei kép rólam és a Kongresszusnak otthont adó Capitolium épületéről:

kapitoesen.jpg

süti beállítások módosítása